futásról

...nem csak futóknak

“endurance is the struggle to continue against a mounting desire to stop”

Amikor valaki megtalálja azt a tevékenységet, szenvedélyt, hobbit, sportot – bármit, amibe “el tud menekülni”, akkor az nagyon sokat tud segíteni akár abban, hogy egy időre “átszellemüljön”, és egy teljesen más gondolatvilágba csöppenjen.

Itt – a legmélyebb lelki világában – rendbe tudja tenni azokat a dolgokat, amiket egyébként nem feltétlen lát úgy a hétköznapokban, mint egy ilyen, önmagába merült állapotban.

Számomra ezt a gondolatvilágot szinte minden egyes futás előidézi, ezért találtam meg a “lelki békémet” ebben a tevékenységben.

Nem azért futok, hogy egy-egy versenyre felkészüljek – persze ez is kell az ember kompetitív énjének -, hanem azért, hogy az élet által elém állított akadályokat minél könnyebben leküzdjem – vagyunk ezzel még így egy páran, gondolom.

Fizikailag bárki meg tudja edzeni magát, bárki tud résztávokat futni, hosszúakat futni, tempót futni stb. Bárki le tud fogyni, megerősödni, futni egyet egyet, amíg jól esik. Az igazán nagy kihívás az, amikor a saját korlátainkat toljuk messzebbre és messzebbre. Minden egyes nap azon fáradozunk és azért dolgozunk, hogy jobbak legyünk, mint voltunk, és legyőzzük saját magunkat. Az életben is ugyanezt kell tenni, csak sokan feladják az első leendő alkalomnál. A futás az élet legnagyobb metaforája: kitűzöl magad elé egy célt, és onnantól kezdve azért küzdesz, edzel, teszel, dolgozol, tanulsz , bármit is csinálsz, hogy azt elérd, és megvalósítsd az álmaid.

Nagyon fontos, hogy legyen tiszta képünk arról, hogy mit szeretnénk csinálni, hol szeretnénk lenni a jövőben, mit szeretnénk elérni. Erre értettem, hogy mennyire fontos a vizualizáció, a képzelet ereje.

Számomra minden egyes futás egy üzenet a ráknak.

Ebben az esetben is szerepet kap a vizualizáció. Nem csak ott, amikor azt képzeltem néhány éve a kezelés alatt – míg feküdtem az onkológiai intézetben – hogy egészségesen átveszem a villamosmérnöki diplomámat.

Talán így könnyebb látni, érzékelni, hogy mi ellen is küzdök minden egyes nap. Természetesen, tökéletesen – 100%-osan -meggyógyultam, a küzdés itt nem azt jelenti, hogy még mindig beteg lennék. A küzdés azt a célt szolgálja, hogy esélye se legyen visszatérnie ennek a betegségnek. Mindent megteszek –  minden  nap minden egyes percben -, hogy esélye se legyen visszatérni. Persze, számomra ez csak egy belső hajtóerő a futásnál a sok közül – nem amiatt futok, mert azt hiszem, hogy valamikor visszatérhet, azaz újra kiújulhat a betegség. Szó sincs erről. Tudom, hogy esélye sincs.

Inkább az egész mögött egy filozófikus sík áll, ami segíthet a továbblépésben. Nem mondanám poszttraumás stressznek – jelentsen ez bármit is. Épp ellenkezőleg: erőt merítek belőle, hogy leküzdöttem , akár edzés közben, akár futóversenyen, akár a hétköznapokban bármit is csinálok. Ezt így fogadtam el, hogy jelen van a mindennapjaimban, de nem egy negatív hangvételű dologként, nem egy depresszív lelki állapotként. 

Hanem egy hajtóerőként, egy belső késztetésként, ami arra sugall, hogy használjam ki az élet minden egyes apró örömét, minden pillanatot. Minden percben tegyek azért, hogy ezt az egészséges állapotot fenntartsam. Ha van olyan betegség, ami után az ember nem veszi többé készpénznek az egészséget, akkor a rák egy ilyen betegség.

Az, hogy a gyógyulásomban ekkora szerepe volt a futásnak, már a sors kezének tulajdonítom. Volt egy időszak, még bőven a betegségem előtt, amikor még semmilyen tünetet nem éreztem, nem is gondoltam volna, hogy ekkora nehézségekkel kell szembenézem a későbbiekben. Ekkor még én magam sem tudtam, hogy miért futok. Legbelül éreztem, hogy készülnöm kell valami (vagy valaki) ellen. Később realizálódott bennem, hogy ez a valaki én magam voltam: először nem akartam vállalni a műtétet – le kellett küzdenem ezt a gondolatot a gyógyulás érdekében. Ezután – mikor már elkönyveltem magamban a teljes gyógyulást – kaptam a hírt, hogy a lehető leghamarabb meg kell kezdeni a kemoterápiás kezelést. Ez egy még nagyobb belső vívódást indított el bennem, ezt már végképp nem akartam vállalni – szerettem volna élni az életem, egyetemre járni, sportolni, és boldog lenni. (Persze, ha nem vállalom el a kezelést, akkor most valószínű nem lenne alkalmam megírni ezeket a gondolatokat.)

Nekem, személy szerint a futás ez a szenvedély. Bármelyik verseny vagy edzés alkalmával hajlandó lennék “összeesni” a futópályán, hiszen tudom, hogy mennyi mindent köszönhetek a futásnak. A futás gyakorlatilag megmentette az életemet. És nem csak azért, mert fejben készített fel mindarra, ami rám várt – amit az élet elém állított, mint megugrandó akadály -, hanem azért is, mert a gyógyulásomban is nagy szerepet játszott. Hogy ez mennyire igaz, az utólag már sosem fog kiderülni, de amíg én elhiszem, hogy ez rengeteget segített, addig bárki mondhat bármit.

Minden egyes futással hálát adok az életnek – és magának a futásnak -, hogy újra egészséges lehetek.

…és hogy általa tehetek is annak érdekében, hogy mind testileg, mind lelkileg fenntartsam ezt az állapotot.

Azon felül, hogy mekkora jelentősége volt a gyógyulásomban a futásnak, még egy párhuzamot vonnék e között és a betegség között.

Mi a közös a futásban és a rákban?

Egyik sem az, aminek látszik. Mindkettő egy nagyon-nagyon nagy mentális kihívás a fizikai fájdalmon, és szenvedésen túl. Hatalmas akaraterő, végtelen kitartás, és célkitűzés, vizualizáció, pozitív gondolkodás szükséges mindkettőhöz.

Ahhoz, hogy ezeket a dolgokat, mentális képességeket, lelki erőt, feladni nem tudó hozzáállást bárki elsajátítsa, nincs szükség semmilyen betegség átélésére, vagy semmilyen tragédia átélésére. Egy-egy hosszabb futás alatt bárki megtapasztalhatja, elsajátíthatja ezeket a “képességeket”. És ez az igazi kihívás a futásban: a mentális oldala.

Továbbá, mind a rák elleni küzdelemhez, mind a futáshoz (ami gyakorlatilag önmagunk elleni küzdést is jelent, a saját gondolatainkat kell legyőzni, amik azt mondják, hogy állj meg, lassíts le, add fel, kevés vagy hozzá, blablaba) szükséges egy olyan képzeletbeli világ, ahova el tudunk menekülni, nevezzük ezt lelki világnak. Ebben a világban lehetünk bárkik, rendelkezhetünk bármilyen tulajdonsággal. Ebben a világban a saját bajnokaink lehetünk, mi lehetünk a legjobbak, a legegészségesebbek, a leg-leg-leg-ek. Aztán hogy ez igaz-e? Mit számít? Ez ott, akkor, abban a pillanatban, az adott helyzetben átsegít téged mindenen. Ha ez a lelki világ kellőképpen felkészült a legsötétebb és legnehezebb dolgok leküzdésére is, akkor bármi jöhet szemben az életben, le fogod tudni győzni. És itt nem csak egy-egy nehéz, vagy hosszú, fárasztó futásról van szó. Hanem bármiről az életben, ami akadályt, nehézséget jelent.

Ezért is szeretem olyannyira a futást. A kezelés alatt sikerült kialakítanom ezt a lelki világot, ahol úgy érzem senki és semmi nem árthat nekem. Ha ez a lelki világom előjön futás közben, márpedig minden futás közben előjön, ebben az állapotban futok, akkor ott abban a pillanatban megállíthatatlannak érzem magam. És ez az érzés, ami mindennél többet ér. Tökmindegy, hogy te milyen tempóban futsz, hol futsz, milyen ruhában, milyen körülmények között.. Ha megvan az ez érzés, akkor futhatsz akár 5-6 perces tempóban, akár 3 perces tempóban… tökmindegy, nem a tempó a lényeg.. a lelki világ a lényeg, a hozzáállás a lényeg, az erőfeszítés a lényeg…

Kontroll vizsgálat az Onkológiai Intézetben: nem úgy megyek oda, hogy már megint itt kell lennem, és mennyire lehangoló ez a hely.  Azt a képzetet keltem magamban, mintha csak egy sportorvosi vizsgálatra jöttem volna. 

Mindazt a sok negatív dolgot, negatív emléket, ami oda köt az onkológiaihoz, átformálom pozitívvá, és az egészből úgy jövök ki, hogy alig várom, hogy mehessek a kontrollra, és megtudjam a szervezetemben a vérkép alapján az értékeket.

Az egészet egy sportorvosi vizsgálatként fogom fel a saját lelki világomban.

A kezelésből a Raynaud-szindróma nevezetű betegség maradt vissza. Ez röviden és tömören egy perifériás keringési rendellenesség, lehet egy mésik autoimmun betegség tünete is, vagy maga az autoimmun betegség is -, és azt tudja, hogy adott hőmérséklet alatt, vagy stresszes helyzet hatására olyannyira összeszűkülnek a perifériás erek, hogy már vér nem tud azokba folyni. Ez a betegség konkrétan a bleomycin nevezetű gyógyszertől alakulhatott ki nálam, amit a kemoterápia során kaptam. (De az erek simaizömszövetének károsodásától kezdve minden forgatókönyv elképzelhető.)

Sok embernél előfordulhat ez a betegség, nem feltétlen kemoterápia hatására alakul ki. Megjártam ezzel a betegséggel az érsebészetet, angiológiát, immunológiát –  és mindenhol maximum egy értágítót tudtak felírni. Huszon – évesen kizárt dolognak tartom, hogy értágítót szedjek erre – annak minden hátrányával. 

Találtam egy sokkal jobb gyógyírt: a futást. Természetesen, nem csak kifejezetten a futás segíthet a tünetek enyhítésében, hanem bármilyen testmozgás, kondi, edzés, sport, bármi, ami a keringésre serkentő hatással van. (Hasznos lehet a gingko biloba nevezetű gyógynövény, ami a perifériás keringést javítja.) természetesen napi szinten kell alkalmazni ezt a “kombót”, hogy a jótékony hatását fenntartsa.

A legjobb a futásban, hogy önmagadat kell legyőznöd. Habár nyilván egy-egy versenyen vannak ellenfelek, de számomra az sem arról szól, hogy őket lefussam, hogy bárkit is lefussak. Senki ellen nem versenyzek, csakis magam ellen. Ha bármikor úgy tűnik, hogy valakit meg akarok előzni, lefutni, akkor az nem ellene szól. Az magam ellen szól. A kis hang ellen a fejemben, ami azt suttogja, hogy nem tudod megcsinálni, nem tudod lefutni, túl lassú vagy, túl gyenge vagy. És ekkor kell legyőznöd önmagadat, és meggyőzni a testedet és a kis hangocskát a fejedben, hogy “de!, képes vagy rá”, meg tudod csinálni, mindent bele, MINDENT. 

És amíg 100%-ig biztos vagy benne, hogy megtettél mindent mindent mindent, ami tőled tellett, és erőfeszítésed legjavát adtad, abban van az igazi megnyugvás és lelki béke.

Erről BEAC-os csapattársaim biztos többet tudnának mesélni:

https://www.youtube.com/watch?v=nop5vIKrS4o

A futások során megtapasztalt értékekből, “pozitív szenvedésből” el tudtam tenni magamnak annyit a későbbiekhez, hogy erőt merítsek belőlük, és el tudjam nyomni magamban azt a hangot, ami arra biztatott, hogy ne vállaljam a kezelést. Kitartásról, akaraterőről, küzdeni vágyásról, élni akarásról szólt ez a hang. Szemben azzal, amely arra biztatott, hogy ezt az életet – az egészséget, a boldogságot, az álmaimat – engedjem el. Ekkor esett le igazán – és nagyot koppant -, hogy mi értelme volt az eddigieknek, az eddigi futásoknak – valójában a tudatalattim önmagamat készítette fel önmagam ellen.

Nem túldramatizálva a témát, tudom, hogy rengetegen vagyunk így, hogy a belső kis hangunkkal küszködünk nap mint nap. Nem gondolom azt, hogy csak én érzem így. Sőt, szerintem a futók többsége – de az ultrafutók biztosan – mind azért csinálja mindazt a “pozitív szenvedést”, amit egy-egy hosszú futás, vagy kemény edzés alatt megtapasztal, hogy a későbbiekben abból tudjon profitálni. Nem csak testi-fizikai egészségben gondolkozva, hanem mentális – lelki egészségben egyaránt.

De még csak azt sem gondolom, hogy mindezt csak a futók érzik így. Bárki, akinek van valami szenvedélye, amiért hajlandó bármikor időt áldozni, amibe hajlandó bármennyi erőfeszítést, munkát beletenni, az igazán látja ennek a jelentőségét. Ha megtaláljuk azt a célt, amiért képesek volnánk “meghalni” – persze csak átvitt értelemben – , akkor egy ilyen ügyért érdemes igazán élni.

A szenvedés egy lehetőség. Egy lehetőség, hogy kihozzunk valamit az életből, azáltal, hogy teszünk magunkért és másokért.

Ez adta meg a lehetőséget számomra, hogy a legtöbbet hozzam ki az életből. Felnyitotta a szememet, kitartásra tanított. Megmutatta, hogy a reménytelen helyzetből hogyan lehet reményt varázsolni. Hogyan maradjunk emberek az embertelenségben. Most pedig szeretném meghálálni az életnek azt, amit tőle kaptam. Éppúgy mint a futásnak minden egyes edzéssel, amit a futástól visszakaptam: az életemet.

A futás adta „pozitív szenvedésre” szükség van, hogy tudjuk, hogy jutottunk el odáig. Hajlamosak vagyunk elfelejteni azt az utat, amit bejártunk azért hogy most ott lehessünk ahol vagyunk, ahol tartunk épp. Minden egyes nap szükség van arra a szenvedésre, hogy ne kényelmesedjünk el.

Saját példám: a kezelés után hajlamos voltam lazítani, azt gondolni, hogy ha már ilyeneken túl vagyok, akkor jöhet a pihenés, a lazítás. Most már boldog lehetek. Ez a legrosszabb hozzáállás, amit így utólag el tudok képzelni.

Minden egyes nap “vissza kell menni gondolatban” azokra a helyekre, ahol megtörténtek a szenvedések – így lesz igazán értékes minden egyes pillanat: a napsütés, a madárcsicsergés, a jó idő, a havazás, az eső…  az, hogy elértem ma a villamost, hogy nem késtem le a vonatot, hogy friss pékárut tudtam venni reggel….hogy van mit ennem, van mit felvennem, van hol aludnom… hogy egészséges lehetek.

Ebben a kontextusban is igaz, hogy a futás az élet legjobb metaforája: kitűzöl magad elé rövid-közép és hosszútávú célokat, és minden egyes nap azért harcolsz, küzdesz, edzel, tanulsz, dolgozol, fejleszted magad, bármit is csinálsz, hogy elérd ezeket a célokat, és megvalósítsd az álmaidat. Futásnál a rövidtávú célok például egy-egy edzésen futni egy erősebbet. Vagy csak fejben, testben és lélekben felkészülni a következő edzésre. Középtávú célként pl.: pár hónap múlva, fél év – év múlva egy jó félmaratont megfutni. Távolabbi célként például egy maraton, ultramaraton.

Mindenkorra kellenek a célok, hogy tisztán lásd az utat, amit be kell járnod ahhoz, hogy eljuss oda, ahova szeretnél.

Az életben ugyanez történik – csak ott nem futni kell.

Egy-egy hosszú futás nagyon sokat tud segíteni az introvertált embereknek, hogy feltöltsék ezt az énüket egy egy munkanap után, vagy iskola után, vagy bármi után, ahol sok-sok emberrel találkoztunk, beszélgettünk a nap folyamán. Az introvertáltak nem antiszociálisak, pusztán hamarabb lemerülnek szociálisan, és szükségük van feltöltődésre.

Legalábbis én így érzem. Nem csak testileg, de lelkileg is vissza kell töltődnöm, regenerálódnom kell, hogy utána ismét tudjak emberek közé menni, és emberekkel beszélgetni.

A futás (és bármilyen sport, vagy tevékenység, amit szenvedélyesen űzünk) mindenkinek segít abban, hogy fenntartsa a testi-lelki egészséges egyensúlyát. Segít abban, hogy amikor az élet által elénk állított kihívásokkal szembe kell néznünk, akkor ne az legyen az első gondolatunk, hogy feladjuk. Hanem az, hogy hogyan lehet megoldani ezt a helyzetet, mit tanulhatok ezekből a nehézségekből, és mennyit fogok fejlődni, ha mindezeken túl leszek.

Minden egyes tevékenység, amely során nehézségekbe ütközünk, egyben a legjobb tanítónk is: megtanuljuk, hogyan tartsunk ki a nehéz helyzetekben, hogyan viseljük el az érzelmi hullámvölgyeket, és hogyan hozzuk vissza magunkat egy olyan lelki állapotba, gondolatvilágba, ahol sokkal könnyebb a helyzetünk, ahol már látjuk a kiutat.

Ennek gyakorlására az egyik legegyszerűbb eszköz maga a futás. Nem csak jót teszünk a szervezetünknek, testi-lelki egészségünknek, hanem akár a mindennapokban megtapasztalhatjuk azt a helyzetet, amikor legszívesebben feladnánk, megállnánk, de mégis, megyünk tovább előre.

Egy nagyon gyerekes, ugyanakkor számomra egy végtelenül hálás dolog:  amikor felvehetem a futóruhámat, a futócipőt, a felsőt, a futózoknit, a futóalsónadrágot, a futó bármit, az számomra olyan, mintha szuperhősnek öltöznék be. Egy olyan szuperhősnek, akinek az a képessége, hogy egészséges és immunis bármi nemű betegségre. Sőt, senki és semmi nem árthat neki. 

Olyan, mintha egy természetfeletti erő lenne ez. Ez a természetfeletti erő persze nem más, mint az egészség, amit oly sokan készpénznek vesznek, és nem tesznek érte, hogy az úgy is maradjon. Ezért mondom, hogy ne vegyük készpénzek az egészséget, tegyük érte minden egyes nap, hogy azok maradjunk. Hiszen “az egészség nem minden, de az egészség nélkül minden semmi“. Illetve, még egy jó mondás erre: “az egészség korona az ember fején, de csak a beteg láthatja meg azt”.

Nem hasonlítom a fejlődésemet senkiéhez. Ha más futókhoz hasonlítanám magamat, akkor el sem kezdtem volna az egészet, hiszen mondhatnám, hogy a sok ezer afrikai futónál úgysem leszek jobb, szóval minek csinálom az egészet. Nem erről van szó. Sosem szabad másokhoz hasonlítanunk magunkat. Mindenki egyedi és egyéni képességei vannak. Kivétel nélkül.

Gondoljunk csak bele, kicsit általánosítva és filozófiai síkra léptetve a témát: ha valakihez vagy valamihez hasonlítjuk magunkat, vagy a képességeinket, akkor, ha valaha is elérjük azt a szintet, akkor ott vagyunk és kész. Most mi következik? Keresünk másik példaképet, vagy mást, amit megint mércének belőve, próbáljuk megugrani azt a magasságú lécet?

Az egyik megoldás az imént említett problémára az, hogy nem másokhoz hasonlítjuk magunkat, nem mások által elfogadott és másoknak bevált sztenderd módszerekhez folyamodunk, hanem mindig mindig mindig saját magunk sztenderdjét állítjuk be – és toljuk kintebb és kintebb a határainkat.

Ez pedig egy véget nem érő feladat, küldetés, nevezzük bárhogy. Ha eszerint gondolkozunk, akkor mindegy, hogy ki mit mond vagy gondol, csakis magunk vagyunk felelősek azért, hogy jobbak legyünk önmagunknál. Nem másnál, önmagunknál. És ez az igazi versenyfutás, ami magunk és magunk között történik.

Az “Egészségről” szóló részhez is kerülhetne ez a gondolat. Egészen elképesztő hatásai vannak az emberi szervezetre a testmozgásnak – egy BDNF (Brain-derived neurotrophic factor) nevezetű fehérje termelődését segíti elő.

Ami még érdekesebb volt számomra, hogy felmérések, vizsgálatok során kimutatták, hogy testedzés (futás) közben az agyi aktivitás oly mértékű, mintha pl.: egy matematikus éppen differenciálegyenlet-rendszert oldana meg.

Egy adott tempó felett már pusztán az is óriási koncentrációt, és agyi aktivitást igényel, hogy fent tudjuk tartani azt a sebességet.

Idézetek, könyvrészletek